2015. november 1., vasárnap

9. Ice cream - Or I scream?

Sziasztok!

Itt vagyunk újra frissen és üdén, és hoztunk egy részt. Remélem, legalább annyira meglep titeket is, mint minket. Jó olvasást! (Remélem, lesz egy-két ember, aki még képben van.)
Jaj, és az eddigi tendenciát követve talán nem 2 év múlva lesz következő rész... :D

Sándor

(Ha megint megpróbálsz összeveszni velem, tudom, hol laksz... És a látogatáskor nem leszek kedves. :D <3
Doraa)






Louis


- Mióta ülsz itt a vaksi sötétben? – érdeklődött, miközben felállt rólam, így végre fellélegezhettem. – Várj, hozok valami gyertyát.
- Alig pár perce… - kezdtem bele, de átlátott a füllentésemen.
- Fél órája?
- Inkább egy – vallottam be őszintén. Nem akartam, hogy tudja, órák óta itt ülök a kanapén, és rá várok, egyre mélyebbre süppedve az önsajnálatban.
Hiszen valljuk csak be, hogy az esélyeim vetekszenek a nullával, ha a kapcsolatunk romantikus útra való tereléséről van szó. Meg amúgy is, egyszerűen elhanyagoltnak éreztem magam, és legjobb barátjaként ehhez nem voltam hozzászokva.
Ekkor koppanást hallottam, azt pedig Harry igencsak bő szókinccsel rendelkező káromkodása követte. Valami olyasmi volt, hogy: Azt a… Ki rakta ide ezt a… asztalt… Ó hogy az a… - és így tovább.
- Megvagy? – ültem fel aggódva, és hunyorogva próbáltam látni a sötétben bármit is.
- Nagyon fáj… - nyafogott. Szinte láttam magam előtt, ahogy sajgó lábujját szorongatja.
- Adjak rá gyógypuszit? – vigyorogtam szélesen.
- Igen – válaszolta nyávogós hangon, egy öt évesre emlékeztetett. Visszabotorkált hozzám, majd lerogyott a kanapéra.
Ilyenkor fut végig az agyamon minden egyes alkalommal, hogy tulajdonképpen miért is hozom magamat ilyen helyzetekbe, önként és dalolva. Feszegetem a saját tűrőképességem határait, ezzel magamat kínozva. Egész délután azon fantáziáltam, hogy hogyan fogom eltenni láb alól azt a nőszemélyt, aki megkaparintotta az én szexi göndörömet, és miként fogok Harryhez egy szót sem szólni, legalább egy hétig. Erre tessék, itt vagyok, és a kislábujját puszilgatom.
- Na fáj még? – néztem fel a tekintetét keresve.
- Picit.
Feljebb csúsztattam a tenyeremet vékony bokáján, a középső és a gyűrűs ujjaim becsúsztak a nadrágja szárába. Közelebb húztam magamhoz, mire a másik lábát is az ölembe dobta. Lehúztam a zoknijait, majd újabb finom puszikat hintettem a bántalmazott területre. Majd játékosan megharaptam, aminek hatására nevetve kapta el a lábfejét.
- Tudod, hogy a lábad nem épp rózsaillatú? – jegyeztem meg.
Sértődötten fújt egyet.
- A tiéd se jobb…
Engesztelésként visszaszereztem a lábfejét, és masszírozni kezdtem. Teljesen elengedte magát. Ritkán mutatta ezt a gyerekes énjét, de én ezt is imádtam. Legszívesebben elkaptam volna, és meg nem álltam volna addig, amíg legalább ezer csókot nem szórtam volna szét arcára, nyakára, és a hajába.
- Szóval Lou, mesélj, mi bánt? – tért rá arra a témára, amit én leginkább szerettem volna elkerülni.
- Hozok gyertyát! – pattantam fel, mint akit ágyúból lőttek ki, és indultam botladozva a komód felé, ami a bejárati ajtó mellett van.
- Ne csináld ezt, látom rajtad, hogy van valami… - nyaggatott, mialatt én kihúztam a megfelelő fiókot, melyben találtam három gyertyát, meg egy csomag gyufát. Szerzeményeimet fogva visszaindultam a kanapé felé.
- Vak sötét van, nem láthatsz – jelentettem ki a nyilvánvalót. Mindig is ez volt a reakcióm, ha meg akartam védeni magam: viccelődtem.
Visszaérve ledobáltam a szerzeményeimet a dohányzóasztalra, letérdeltem a földre, és nekiláttam fényt varázsolni a nappaliba. Némi ügyetlenkedés után sikerült meggyújtanom az első gyertyát, így halovány fény terjedt szét a nappaliba. Ezt megismételtem a másik kettővel is, Harry ezalatt szótlanul nézte ténykedésem.
- Louis… - kezdett bele, miközben megérintette a vállamat, hogy végre felnézzek rá. – Én csak annyit, hogy… Csak ne zárj ki megint, kérlek.
Alig pár pillanatig bírtam a szemébe nézni, ami szinte könyörgött a figyelmemért. Megfogtam a már folyékony jégkrémet, és elindultam vele a hűtő felé.
- Még Emmáról sem tudtam neked mesélni… - fogott bele, én pedig hirtelen késztetést éreztem arra, hogy a kinyitás helyett a hűtő ajtaját inkább megfejeljem. Jó erősen.



Harry


- Még Emmáról sem tudtam mesélni neked - mondtam csalódottan. - Pedig a legjobb haverok megbeszélik a csajügyeket.
A gyertyafény halványan pislákolt, mégis tökéletes rálátásom nyílt Louisra, aki épp úgy szorította a hűtőszekrény ajtaját, mintha az élete múlna rajta. Hátradöntötte a fejét, testével azonban nem fordult az irányomba. A karja megfeszült, már ha eddig nem lett volna eléggé. Egy vigyort villantott felém, amely inkább volt gúnyos, mint vidám. Éreztem, ahogy a mellkasomból tör fel a nevetés, annyira nevetséges mozdulatsort követhettem végig az imént. Pont olyan volt, mint egy bohóc.
- Nem szimpi a csaj - vágta rá gondolkodás nélkül, arcvonásai azóta komolyabbak lettek. A plafont pásztázta zafír szemeivel. Sosem értettem, mi olyan érdekes rajta.
- De hát nem is ismered, nagyon aranyos lány. A minap például vásá... - nem hagyta befejezni a mondandóm, közbeszólt.
- Igen? Nagyon izgalmasnak hangzik. És hogy is ismerkedtetek meg? - kérdezte határozottan, a tekintetével fürkészett.
Közben becsukta a hűtőajtót, amely már vagy két perce nyitva állt, még több fényt kölcsönözve a helyiségnek. Ha az imént nem csókolgatta volna a talpam, úgy érezném, hogy gúnyolódik. Az ilyesféle megnyilvánulásainkon már meg sem lepődöm, teljesen hétköznapiak voltak. Együtt szoktunk aludni, mindent együtt csinálunk - az ember azt hinné, több van köztünk, mint barátság, és pont ez a lényeg. Mindig is többek voltunk, mint barátok. Ez valami lelkitárs-izé, amiért nagyon hálás vagyok. Mindent meg tudunk beszélni, megértjük egymást, és régen még lányokat is együtt szedtünk fel. Gondolataimból Louis vert fel, ahogy közelebb sétált hozzám. Mezítláb volt - ahogy én is - így hallottam, ahogy a talpa cuppog a járólapokon. Furán nézett rám, amit betudtam annak, hogy elbambultam egy pillanatra.
- Mit is kérdeztél? - érdeklődtem a fejem fogva. - Mostanában elég könnyen elkalandozok... Hé, van még fagyi?
Louis nevetni kezdett, ezúttal őszintén, aminek örültem, még ha rajtam is szórakozott ilyen jól.
- Semmit, nem fontos… - hagyta rám. - De van ám - vigyorgott -, és meg kell enni, mert elolvad mind, és visszafagyasztva borzalmas. Milyet szeretnél? Van csokis, vaníliás, meg egy beazonosíthatatlan dobozú - sorolta lelkesen ismét kitárva a frizsidert, miközben az utóbbi jégkrémet felbontotta, és beledugta az orrát, majd hozzátette: - aminek fura az illata...
- Akkor az lesz a nyerő, hozd csak - utasítottam, majd parancsolóan a kanapét paskoltam magam mellett. Megértette nyilvánvaló jelbeszédem, és elindult felém a fagylalt meg két kiskanál társaságában. Lehuppant mellém fél méterre, én pedig felhúztam a lábaim törökülésbe, majd felé fordultam. Elég hideg volt, rázott a hideg egy picit, amit nem csodálok, hiszen Louis levette a zoknim. Pont hideg édességre van szükségem - nyugtáztam magamban vigyorogva, amikor figyelmes lettem valamire... A barátom orrán egy fehér folt éktelenkedett. Ajkaim még nagyobb mosolyra húzódtak.
- Mit bámulsz? Van valami az arcomon? - kérdezte Louis kétségbeesetten. Amint kimondta ezeket, én már nyújtóztam is. Megfogtam arcát a jobb kezemmel, és egy határozott mozdulattal lenyaltam a fagyit az orráról. 
- Hmm... Talán kókusz lehet... - állapítottam meg elégedetten, és letöröltem a nyálam a hüvelykujjammal az érintett testrészéről.
- Köszönöm. Így jár az, aki mindenbe beleüti az orrát - mosolygott, én pedig nem tudtam visszatartani a nevetést.
- Szóval... - néztem rá jelentőségteljesen, miközben a fagyiba vájtam a kanalam. - akkor most lelkizünk? 



Louis


Esküszöm, körülbelül az X-Faktor óta nem volt részem ilyen érzelmi hullámvasútban, mint most. Először el kellett viselnem, hogy egész nap valami lotyóval mászkál, aztán hazajön, és kedves, majd nekiáll a lotyóról beszélgetni. Amikor jobb kezével váratlanul megérintette az arcomat, a szívem őrült ütemben lódult meg. Majd lassan elkezdett közelebb hajolni… Meg fog csókolni… Istenem, esküszöm meg fog csókolni… Behunytam a szemem.
Majd lenyalta az orromról a fagyit. Pár pillanatig csak ültem dermedten, és bámultam rá. Remélem, nem vette észre. Gyerünk Louis, mondj valami értelmeset…
- Köszönöm. Így jár az, aki mindenbe beleüti az orrát – hát… fogjuk rá.
- Szóval… akkor most lelkizünk? – kérdezte reménykedve.
- Jól van, Hazza, mondjad… - könyörültem meg rajta, és igyekeztem magam lelkileg felkészíteni arra, hogy pár pillanat múlva darabokra töri a szívem.
- Tehát, ugye azt tudod, hogy a koncerten ismertem meg – kezdett bele. – És már akkor megtetszett… Amikor felhívtam a színpadra, megéreztem a finom vanília illatú parfümjét, és tudtam, hogy akarom. Aztán… minden csak úgy megtörtént, aminek meg kellett történnie, de lehet, hogy elsiettem. Azóta furcsán viselkedik…
Nagyokat nyeltem, és igyekeztem elmúlasztani a torkomban lévő gombócot. Láttam magam előtt, ahogy a szerelmem… Louis, ne csináld ezt! – szóltam rá magamra.
- Ennyi? – nyögtem elhalóan, reménykedve.
- Igen, de Louis, nekem kell ez a lány.
Hangja határozott volt, és határozottan a lelkembe gázolt.
- Miért?
Lehet, hogy ma este már csak egyszavas kérdésekkel leszek képes kommunikálni. Többre nem futotta. Igyekeztem közönyös hangnemet megütni.
- Nem is tudom… Ő olyan… vidám, vicces és élettel teli. Mindig is ilyen barátnőt szerettem volna magamnak.
Annyira lelkes volt, hogy nem volt szívem ezt elrontani.
- Ha tényleg ez kell neked, akkor hódítsd meg – fintorogtam.
- Igazad van! Megyek is, és felhívom – fogta a telefonját, és pattant fel mellőlem. A szobája felé vette az irányt, én meg keserűen mélyesztettem kanalamat a kókuszos fagyiba. Lehetett akármilyen édes, a számban keserűnek érződött.
Eltelt néhány perc, én ültem a vaksi sötétben a gyertyák fényénél, és nem hallottam, hogy Harry beszélt volna.
- Nem vette fel – tűnt elő fürtös feje az ajtaja mögül.
Visszasomfordált hozzám a kanapéra. Megnyugtatóan a hátára helyeztem a kezemet, és párszor végigsimítottam rajta.
- Fene se érti a nőket, Lou… - sóhajtott fel. – Tényleg, te hogy állsz?
- Mivel? – értetlenkedtem, és kezem megmerevedett a mozdulat közben.
- Hát a nőkkel… - fordult felém.
- Hát nem túl jól – vallottam be őszintén, és kiélveztem a ritka pillanatot, amikor nem kellett hazudnom neki.
- Eleanor?
- Nem… Vele már tényleg csak barátok vagyunk. Viszont… - kezdtem bele, de elakadtam. Lehet, hogy a romantikus gyertyafény miatt, talán a közelsége miatt, hogy éreztem a testéből áradó hőt, de nem tudtam ellenállni az igazmondás csábításának. – Van valaki… És szeretem. Igazán. Már elég régóta. De ő biztosan nem úgy gondol rám.
- Honnan tudod? – vigyorgott. – Jóképű srác vagy te…
Nem hittem el, hogy az előbbi mondatot kiejtette a száján. Bár tudtam, hogy nem úgy gondolta, mint én szerettem volna. Sajnos.
- Köszi, de biztos vagyok benne, hogy semmi esélyem – húztam vissza a kezemet, amit eddig a hátán felejtettem.
- Ajj Lou… Gyere ide! – tárta szét a karjait, mire felvontam a szemöldököm.
- Nem gondolod komolyan – nevettem végre, a szívem pedig nagyot dobbant.
- Ne állj ellen, gyere ide! – bíztatott.
Én pedig a karjaiba vetettem magam. Eldőltünk a kanapén.



Harry


Magamhoz öleltem, és megveregettem a hátát.
- Fene se érti a nőket, Lou... - ismételtem magam. Igyekeztem biztatni a legjobb barátom, hiszen csak rá kell nézni. Ki ne lenne odáig érte, még az én szememmel nézve is ki lehet jelenteni, hogy jól néz ki - ezt pedig tudtára is adtam.
Talán másfél perce lehetett, hogy feküdtünk egymás mellett (alatt, felett), amikor éreztem, hogy elmélyül valami éles és nedves a vállamban. Kellett egy pillanat, hogy realizálódjon bennem, Louis a fájdalom forrása: belémmélyesztette a fogait.
- Élvezed folyton buzerálni a vállam? - kérdeztem csípősen, megjátszott sértődöttséggel.
- Szeretnéd, ha mást buzerálnék? - tette fel a kérdést gondolkodás nélkül, felhúzott szemöldökkel és kaján vigyorral.
- Már megint barom vagy, nincs is neked semmi bajod - mondtam nevetve, mire a hajammal kezdett játszani. Az ujjait végigfuttatta a hajamban, és éreztem, ahogy simítja a fejbőröm. Tudta jól, hogy ezzel meg lehet fogni. Senki más nem ismer ennyire.
- Ezt ne csináld... Ettől elálmosodom... - nyöszörögtem, és máris ásításra nyíltak ajkaim. A tenyerem a szám elé emeltem. Louis csak folytatta, amibe belekezdett, én pedig lassan azt sem tudtam, hol vagyok. Éreztem a pulzusom a fülemben, és azt, ahogy Louis átölel hátulról a kanapén.

Kiszáradt a szám, és borzasztóan égett a szemem a fénytől, ami a szemhéjaim alatt beáramlott. Alig bírtam kinyitni őket, amikor megéreztem legjobb barátom karjait magamon. Ekkor jöttem rá, hogy a fájdalmat a lámpa fénye okozza, mivel miközben aludtunk, visszajött az áram. Lehámoztam magamról Louis karjait, igyekezve, hogy nehogy felébredjen, majd kicsit sem megfontolt, az egyensúlyérzékem hiányában tett ugrással a padlón találtam magam. Meg is kellett kapaszkodnom a kanapé hátában, nehogy elvágódjak szokásomhoz hűen. Lou horkantott egyet, amitől majdnem szívstopot kaptam a megerőltető koncentráció közben.
- Harry - nyüszögte, mire azt hittem, felébredt.
- Igen? - reagáltam készségesen, de nem jött válasz, így megbizonyosodtam róla, hogy álmában beszél.
Még mindig nem láttam semmit, így vánszorogtam el a villanykapcsolóig. Számoltam a lépéseimet, hogy tudjam, a kanapéig majd mennyit kell megtennem. A fény kialudt, a szobára sötétség borult, és az ablakon sem szűrődött be fény, pedig igazán számítottam rá a lelkem legmélyén…A legnehezebb maradt hátra: a visszaút vaksötétben, ugyanis a gyertyák már régen kialudtak. Egy lépés... Ügyes vagy, Hazz - gratuláltam magamnak. Kettő... Három...

- Ó hogy azt a... Ki tette ide... Már megint...- szitkozódtam, és igyekeztem olyan hangerőt megütni, amivel a barátom még nem kel fel, de sikerül kiadnom magamból a dühömet. Nem mindennapi jelenség lehet, ahogy valaki suttogva próbál kiabálni... Visszabújtam mellé végül, és magamra húztam a karjait, mint egy takarót.